67. Your Eyes Only (18+)

Érzem a szívedet az enyémben

Érzem, érzem, el fogom veszíteni az eszemet

Érzem, érzem, tudom hogy csak pazarlom az időt

És én remélem nem futsz el előlem

- Szavakat suttogtál! - épp háttal állok neki, és kimenni készültem, de így újra szembe kerülök vele.  - Semelyiket sem értettem! - vág fura képet.

- Az első 16. - án volt hajnalban, a szó az volt, hogy Első, nem meglepő gondolom. A második 22. - én, a szó a Második. Majd jött a szülinapod, mielőtt beléptél volna a lakásba azt suttogtam a Harmadik,  25. - én feküdtem le az utolsóval. Louis viszont van még egy szó.

- Azt ne mond, hogy az apámmal is! - undorodó képpel néz le, mire szem forgatva vetek egy utolsó pillantást a tükörbe. Oké, azt hiszem végeztem.

- Az utolsó nem egy szóból áll és...majd megtudod. - mondom, majd kimegyek és a fiúkhoz és a ribancokhoz sétálok.

- Itt az ideje a távozásomnak. - köszörülöm meg a torkomat, majd felveszem a kabátom. A ribanc meglepetten, de gonosz vigyorral az arcán int, a többiek, pedig le vannak sokkolva. De nem tud érdekelni, a szememet elfojtott könnyeim égetik, és csak arra tudok gondolni, hogy minden elvesztettem, még is erősnek kell lennem, mert ha megtörök, nekem annyi.

- A két hét múlva megtartandó esküvőmön, nem szeretnélek látni! - búcsúzóul mondja, szemkontaktust tartva velem. Tudja, hogy készülök valamire, nem enged el.

- Két személyen áll a vásár, Redrick! - villantok egy ferde vigyort.

- Hadd fogalmazzak jobban, Colt! - kortyol a poharából, meg szempilláit megrebegtetve szemembe néz. - Nem leszel ott az esküvőnkön! - szemhéjaim összeszorítom, mélyről jövő sóhaj távozik belőlem, majd lassan nyitom ki szemeim és nézek Anastasia kéken izzó szemébe.

- Rendben. Nem leszek ott, meg amúgy se. Louis se akarná, tönkretettem a tetteimmel! - majd hátat fordítok a csapatnak és emelt fővel távozok. Távozok úgy, mint egy királynő, méltóságteljesen. Nem számít milyen összetört vagy belül, mindig a jobbik arcodat kell mutatnod, bárkinek is. Leintek egy taxit, beülök, majd lediktálva a címet, döntöm neki az üvegnek a fejem. Szemeimet összeszorítom, hogy egy könnycseppet se engedjek ki, kezeim ökölben. Tönkretettem. És ezzel magamat is. Istenem, még, hogy pszichopata, inkább idegzavaros, segítségre szoruló. Talán igaza volt Olíviának, nem kellett volna eljönnünk, otthon kellett volna maradni, filmet nézi és beszélgetni. Majd lefeküdni aludni. De nem, én mindig elcseszem a dolgokat. Hát ez van. Mikor megérkezünk, kifizettem a sofőrt, aki amint kiszállok, elhajt. Faszfej. Nyugodt léptekkel sétálok az ajtóhoz, nyitom ki és lépek be. Kilépek a cipőből és meginogva veszem le kabátom és táskám. Mezítelen talpaimon végig lépkedek a fa parkettán, és le a lépcsőn. Az egész ház sötétségben úszik, de mégis ki tudom venni, merre megyek. Kezemmel megragadom a hideg kilincset, majd lenyomva benyitok. A kapcsolót felpöckölöm, így fény terjed ki a terembe. Kibújok a ruhából, felveszem a sportmelltartóm és a kesztyűkhöz sétálok. Szemeimet lehunyom, és ütni kezdek. Hogy. Lehettem. Ekkora. Szerencsétlen? Már a bokszzsákot püfölöm, de nem bizonyul elégnek. Néhol egy erőteljesebb üvöltés hagyja el a számat, de lehunyt szemmel tovább ütök. Nem elég! Ölj! Suhan végig az összekuszálódott gondolataim között, majd csak ez marad ott. Ölj! Ölj! Ölj! Ölj! Ölj!

- Nem, nem, nem, nem! - lassítok az ütésekkel, majd teljesen leállok és összecsuklok. Fülemet szorítva rázom fejem, és üvöltök tovább. - Nem! Nem! Nem!

- Rebecca! Becca! - szemeim azonnal szétrebbenek, de nem látok tisztán. Fátyolos tekintettel nézek körbe, de a testem az, ami biztonságban van önmagamtól. Valaki karjaiban vagyok. - Nyugodj meg, Hercegnőm! - magával szembe fordít, de én feltérdelek és levéve bokszkesztyűm, kezemet arcára teszem.

- Haragudj rám! Gyűlölj! Ne keress! Ne hívj! Hagyj megrohadni, Louis! Kérlek! - megrázkódom a zokogástól, de csak rá koncentrálok.

- Ne kérj tőlem lehetetlent, Rebecca! - szipog fel.

- Ne sírj! Jézusom, csak ne sírj! Én miattam pláne! - most már mindkét kezem orcáján van és mélyen nézek a szemébe. Egy ideig vagyunk így, majd újra szólásra nyitom számat.

- Csókolj meg! Érints meg! Ments meg! Szeretkezz velem! - a tekintetem újra könnyfátyol takarja el, de nem szakadok el a gyönyörűen izzó íriszektől.

- Én annyira szeretném. De van még 2 hét! - jelenti ki sóhajtva, de tekintette nem szakad tőlem.

- Ha bármikor is szerettél! Ha ott van benned a düh, hogy lefeküdtem a srácokkal. Ha számít, hogy szeretlek, Louis Tomlinson! - megszakítva a szemkontaktust, lehajtom a fejem és felszipogok. Ujját államnál érzem meg, amint felemeli fejemet, közelebb hajol, megcsókol, szemeim automatikusan záródnak össze, és bár újra kitör belőlem a zokogás, nem hagyja abba. Ajkaival tovább kényeztet.

- Van a közelben egy ágy, vagy fel kell vigyelek? - válik el mosolyogva.

- Fel kell vinned! - szipogom, ő pedig mosolyogva megcsókol.  Felkap menyasszonyi stílusban, elindul, sós könnyeim keverednek mézédes ajkai érintésével, amitől erőteljesebben folytatja szám masszírozását. Akkor eszmélek fel, mikor berúg egy ajtót, engem pedig lefektet, de ajkainkat nem választja el, csak akkor mikor homlokunkat összeillesztve liheg ajkaimba. 

- Sajnálom, amit veled tettem! Túl messzire mentem, de te mégis itt vagy, és nincs nálad jobb, Louis. - szipogom. Lehunyja szemeit, majd újra kinyitva megcsókol. Végig simítok arcán, felfedezve, hogy most már nem csak én zokogok, emiatt még jobban összetörök. Kezeivel nadrágja övéhez nyúl, kicsatolja, majd elválva tőlem leveszi. Az ingét kigombolja, az is lecsúszik izmos testén, majd a bokszerből is kilép. Rám villant egy mosolyt, még szeme szomorkásan csillog a könnyektől. Felém mászik, lábaim közé illeszkedik, ajkaimra lecsap, ezzel egy időben, pedig belém hatol. Újra könnyek árasztják el szemem, amik most utat találnak, végül egybe forr Louis könnycseppjeivel és együtt haladnak tovább csókunktól lefelé. Lassan mozog bennem, iszonyú lassan, kezeim hajába túrnak és meghúzva őket, kezd gyorsítani. Esztelen tempóba vált, ajkaival nyakamat harapdálja durván, de egy szót sem szólok. Csípőm már fáj, az egész hossza bennem van már, de mintha még beljebb kívánkozna, és tovább döfködve szorít még jobban magához. Testem megfeszül, hátam ívbe áll, majd egy orbitális sikítás mellett elmegyek. A testem bizsereg és remeg a gyönyörtől s fájdalomtól. A felettem lévő srác nyakamba lihegve szabályozza légzését, de nem húzta belőlem ki még magát. 

- Nagyon szeretlek, Rebecca! Pont ezért is fáj annyira, amit tettél. Csak azaz egyetlen kérdésem van, hogy miért? Miért pont ők? Akiket kiskorom óta ismerek? - suttogása meggyötört. Hirtelen rám szakad a tudat, hogy ez az a tény, amit még én sem tudok. Nem válaszolok, kihúzódik belőlem, és szemembe néz, én pedig pislogva fúrom tekintettem az övébe.

- Ez az a kérdés, amire én magam sem tudok választ adni. Nem tudom, miért pont Harry, Liam és Niall lett az, csak bosszút akartam állni, mert te teherbe ejtetted Anastasiát, és mikor kiderült, hogy a gyermek nem is tőled van, hát, szó szerint minden elcsesztem már akkor. Talán ha visszamehetnék a múltba megváltozhatnék jó pár dolgot, de a múlt megváltozhatatlan. S talán ennek pont így kellett történnie. A múlt pedig fel fog tűnni mindig, még ha nem is akarjuk, de nem élhetünk ott, folyton. Előre kell lépni, élni kell tovább az életed, a tudattal, hogy mit tettél, ezért vagyunk emberek. - válaszolom.

- Most már ne sírj! - törli meg arcom mosolyogva. - Tegnap mikor Liam felkeresett el sem akartam hinni, aztán belegondoltam, eszembe jutott az, amit a London Eye egy kapszulájában mondtál, így hittem benne. Viszont pár órája mikor megpillantottalak, nem tudom. Nem érdekelt, mit tettél, ugyanis sejtettem, hogy meg volt rá az okod, csak nem tudtam mi volt az. És az, hogy Niall és Harry oldalán tűntél fel, kicsit mellbe vágott. Azon gondolkoztam, hogy most mellettem kellene ülnöd, hogy a te családodnak kellene az anyámmal és mamámmal beszélgetnie, nem pedig külön két oldalon, egy helységben. Aztán utánad mentem, és mikor láttam a tükörképbe a szemed, nem tudom. Olyan őszinte sajnálat volt benne, őszinte fájdalom, őszinte harag. A te szemed, ezért különleges számomra. Mindent elárul, és pont ezért vagyok veled az óta ilyen mióta megismertelek. Mert a te szemed kihozza belőlem azt a részemet, ami őszinte. - szavai miatt ismét kitör belőlem a zokogás.

- Szeretlek, nagyon - nagyon! - szorítom magamhoz.

- Ne csináld ezt többet, kérlek! Nem akarom, hogy mással feküdj le, hogy mással csókolózz, csak velem! Megígéred? – kérdezi, és jobban megszorít.

- Ígérem, Istenem, még szép! - morgom, majd puszit lehelek nyakára. - Ígérd meg nekem, hogy sose hagysz elveszni, sose hagysz magamra és sose hagysz el! Kérlek!

- Ígérem, sőt! Többet nem akarom, hogy elszökj tőlem, mert te vagy az egyetlen, akit magam mellett akarok tudni, az akkori leveled pedig irtó hülyeség volt. Te leszel a gyermekeim anyja, te leszel a feleségem és Istenemre esküszöm, velem fogsz megöregedni, Hercegnőm!

Sziasztok! Hát... ezt én rontottam el, a következő részt raktam ki ehelyett, szóval sajnálom. Azért remélem tetszett.