79. It's all over

Mikor a lelkem megpihen, mi marad a testemből

És harcoltam, mert itt a vég és én nem félek

Tompa. Túl tompa, túl zavarodott vagyok, hogy bármivel is megtudjam magam védeni. S ne felejtsük el a gyengét sem. Ezek ketten állatok, s ezt úgy mondom, hogy tudom, miket tettem, de ez annál is nagyobb kínzás. Igen, elraboltak s igen, felvágták függőlegesen a karomat, de arra már tényleg nem lenne semmi szükség, hogy elvesztem az eszméletemet s úgy dug meg. Csak egy kérdés, akkor annak mi értelme? Több pontban fel tudnám sorolni, hogy semmi, de tartalékolnom kell az energiám. A ribanc nem rég hozott be nekem ételt, és persze nem is ő lett volna, ha nem fogja be a száját, nem. Elmesélte, hogy lassan megszületik a kicsi, ő és Nash pedig boldogan fognak élni, hárman. Én tudom, hogy ez nem így lesz, de nem szólaltam meg. Nashnek csak azért volt szüksége Anastasiára, hogy elkapjanak engem, és hogy kénye, kedve szerint dughasson meg. De ez nem fog sokáig így maradni, ebbe igaza van Anastasiának, és esküszöm, jobban várom, hogy a csöppség megszülessen, mint bárki más. Ez a ribanc sem annyira szőke, mint látszik. Ha Nash továbbra is lejár hozzám, akkor ki fog akadni, és biztos vagyok benne, hogy ezt az a faszkalap nem fogja hagyni, és le fog lépni, és ekkor jövök én, felmegyek, lekötözöm azt a ribancot, bevágom a hűtő tartalmát, már ha van hűtő. Ha nincs akkor fel megyek letusolok, felöltözök, aztán a kicsivel együtt lelépek. Nem fogom hagyni, hogy ilyen anya mellett nőjön fel. Viszont addig még van egy kevéske időm, s ha szerencsém van sikerült nekem is annyi energiát gyűjtenem, addig türelmesen kell várnom, mégis mikor megjelenik égszín kék szemeivel, s kaján mosollyal az arcán, felállnék, és ha lenne nálam éles kés elvágnám a nyakát. De aztán rám mászik, a nyakamat kezdi el csókolgatni, ujjai végig szaladnak a karomon, majd egy erőset szorít rajta. Túl sok endorfint áraszt az agyam, ahhoz, hogy eltudnám viselni a fájdalmat, így elvesztem az eszméletem és mire felébredek, már Sia ront is be étellel. S mindig ugyan az történik, s ha nem teszek ez ellen semmit, félek, beleőrülök. Nem tudom mikor van reggel, dél, délután vagy este. Nem tudom mennyi a pontos idő. Nem tudom keres e a családom, vagy a fiúk. Nem tudok semmit, és talán ez bosszant a legjobban. Lounak a maffiájával kellene törődnie és nem engem keresnie, de ismerem. Vagy az ágyban hisztériázik, hogy elvesztett vagy már elindult megkeresni. S a családom? Nagyon rég beszéltünk már, ahhoz, hogy el kezdjenek keresni. Bizakodom és várok, mert ennyit tudok csak tenni. A fájdalom újra szétterjed a testemben, mikor fel kelek az ágyból, s annak is örülök már, hogy nem remegek bele minden mozdulatomba. A fürdőbe döcögök, lassan szedem le a fáslit alkaromról. Kezd begyógyulni, esetleg, ha naponta tudnám cserélni a kötést, sokkal gyorsabban gyógyulna. De most ez sem rajtam múlik. Léptek hangjára leszek figyelmes, én pedig visszasietve ülök az ágyamra. Az ajtónyílással törökülésbe húzom a lábam, majd szemébe nézek a látogatónak. Nash villant rám ideges mosolyt, nem mond egy szót sem, csak cselekedve letépi magáról az inget, kikapcsolja az övét, majd felém mászik.  Leterítve megcsókolja a nyakam, kezei a pólóm alatt kutatnak, feljebb tolja a pólót, mellembe markol. Feljebb halad és megcsókolna, de elfordítom a fejem.
- Ha nem teszed azt, amit mondok, pórul jársz, Rebecca! - erősebben markol mellembe, de továbbra sem csinálok semmit. - Még be sem vagy indulva. Neked mégis mi bajod? - idegesen pattan le az ágyról, majd szemembe nézve várja a magyarázatot. 

- Louist szeretem. - morgom, mert úgy se hagyta volna annyiban, ha ezt szó nélkül hagytam volna.

- Louis ilyen! Louis olyan! - akad ki. - És velem mi van? Engem miért nem szeret egy kikúrt nő sem? - itt az idő. Az energia gyűjtésnek vége, az idő pedig elérkezett arra, hogy végre szabaddá tegyem magam. 

- Nash, Anastasia őszintén szeret téged! - válaszolom nagyot nyelve és közelebb kúszok hozzá. - Én nem tudlak már, és nem is akarlak. Tönkretettétek az életem, elraboltatok, és arról is biztosítottak, hogy soha ne felejtsem el a borzalmas kosztot, a megerőszakolást, és az arcotokat. Szóval tényleg nem értem, hogy ahelyett, hogy engem kúrogatnál, miért nem mész fel és fekszel le azzal, aki szeret téged annyira, amennyire te szeretsz engem. - morgom még közelebb csusszanva, majd feltérdelve a kezemet nyújtom felé, ő pedig megfogva közelebb jön. Szeme könnyektől teli.

- Sajnálom! Én igazán sajnálom! De te akkoriban annyira elérhetetlennek tűntél. 

- Nash, ha tudnád, hogy engem az apám és az iskolában a srácok erőszakot bevetve dugtak meg, és ami még rosszabb, ezt te újra felhoztad bennem. - áll könnyek pipa. Még közelebb húzom, átölelem a nyakát.

- Sosem akartalak bántani, de annyira... - kezd bele a szipogásba. A következő pillanatban viszont kicsapódik az ajtó. Kettőre nincs elég energiám még, így eltávolodok és visszaesek a helyemre. Csendben figyelem, ahogy Anastasia újra kiakad, ordibál terhesen, majd nekem támadna, de Nash lefogja. S ekkor megtörténik. Elfolyik a magzatvíz, Nash lesokkolódva eltávolodik, Anastasia pedig összeesik. Mikor feje koppan a betonon, az egyben szét is roncsolódik, mire reflexszerűen sikítok fel. Nem, erre nincs idő, a gyereket kell megmenteni. Nashre pillantok, aki már tátott szájjal nézi Anastasiát.

- Nash! Ne csak szerencsétlenkedj! Hozz kést, törölközőt, ollót! Meg kell mentenünk a gyereket! - meg kell löknöm, hogy feleszméljen, felszalad és azonnal visszatér.

- Hisz meghalt az anyja! Én nekem meg nekem! - morogja miközben átadja a dolgokat.

- Ennek tényleg nincs itt az ideje. - mondom, majd szétszakítom a pólót a halott csajon. A hasánál ejtek egy bemetszést, majd meglátom a méhet, benne a kicsit. Kisebb sokk, majd azonnal cselekszem. Felvágom a méhet, majd kiemelem a kicsit is, de a baba nem sír fel. Most mit tegyek? Megfordítva a fenekére ütök, de semmi. Erősebbet csapok rá, mire a gyerek üvölteni kezd. Hála a jó Istennek! A törölközőt a kezembe veszem, belecsavarom a kicsit és elvágom a köldök zsinórt. Körbe nézve senki nincs itt már rajtunk kívül. Szánalomra méltó Nash Grier viselkedése. Felállva tovább ringatom a gyereket, hátha abbahagyja a sírást. Ujjaimmal végig simítok véres arcán, de ő azonnal megragadja azt az ujjam és erősen rászorítva abbahagyja a sírást. Féloldalas mosoly ül ki arcomra, de belül tombolok a melegségtől. Egy ideig csak nézem a gyereket, szememet már könnyfátyol lepte el. Majd hangokat hallok meg fentről. Beindul nálam valami. Valami, ami arra ösztönöz, hogy most kell odatennem magam. Meg kell védenem a kicsit és magamat is. Fel lépkedek a lenge ruhában, a hideg szellő megcsapja lábszáraim, mezítelen lábam remegve megy tovább, nem állhatok meg. A kezem nagyon fáj a kicsi súlyától, de nem érdekel. Ahogy jobban felfelé haladok, eltűnnek a fájdalmak, nem érzek mást csak a kicsit, aki már alszik is ujjamat szorítva. Teljes sötétségben folytatom tovább az utam, mintha az életem egy szakaszát élném, majd halvány, gyér fény tölti be a teret. S tudom, hogy, ha felérek, nem lesz többe semmi sem úgy. Megtettem azt, amit meg kellett. Végig szenvedtem, amit végig kellett, de én mától ezt befejeztem. Nincs szükségem több fájdalomra, sem csalódásra. Élni akarok boldogan most már. S ha kinyitom az ajtót, a csúcson leszek, és akárki is próbálja elvenni ezt én fogom és börtönbe záratom. A boldogság már csak pár lépcső foknyira van. A hangok tompulnak, a fejem, végtagjaim fájnak, de tovább megyek, nem állhatok meg. Majd lenyomom a kilincset a fülemben csak a szívem őrült tempóját hallom. Fellépek az ajtófélfába és vigyorogva nézek rá a kicsire.

- Hát, nem épp a legkellemesebb helyen, de üdvözlünk a világban, kicsi srác! - morgom végig simítva arcán. Mosoly ül ki az arcomra. Őszinte, boldog mosoly. Felpillantok és négy megdöbbent tekintettel találom magam szembe. Újra könnybe lábad a szemem, a szívem még őrült tempóban kezd el mozogni. - Hát fiúk, meg tettem, amit megtudtam. - a négy srác pedig könnyeikkel küszködve jönnek oda és ölelnek magukhoz. De aztán elengednek, amikor a kicsi felsír.

- Ez az enyém? - kérdezi Lou, mire biccentek. - Megfoghatom? - könnyes szemmel néz szemeibe. Annyira hiányzott már. Azok az égszín kék szemek, de nem válaszolok. Csak átadom a kicsit, és akkor döbbenek rá, mennyire fáj mindenem. Megszédülve Niall karjaiba esek, és elvesztek mindent, sötétségbe burkolózom ismét. Eltűnnek a fények, a srácok a kicsi, de még sem érdekel annyira már. Jó kezekben vagyok.